Ilyenek voltunk, vadak és jók,
Bûnösök közt is ártatlanok!
Ilyenek voltunk, és marad egy hely,
Melyet itt hagyunk, ha indulni kell!

A két szó villámként hasít belém. Potterék meghaltak. A lélegzetem elakad, és nem bírok megszólalni. Leroskadok az ágyam szélére, és a kezeimbe temetem arcomat. Potterék meghaltak – visszhangzik a fejemben. Az agyam teljesen lebénul. Érzem, amint könnyeim egymás után csordulnak ki a szemeimbõl. Hát megtette. Remus mégis megtette! Mindig is sejtettem, hogy õ köztünk az áruló.

Hirtelen felpattanok és kisietek az udvarra. A gyûlölet és a bánat teljesen elhatalmasodik rajtam. Felpattanok a motoromra. Kitörlöm szemeimbõl a könnyeket és beindítom a járgányt. Eszeveszett sebességgel szállok föl a levegõbe. Mielõbb oda kell érnem James-ék házához. Talán találok valamit, amivel bizonyíthatom, hogy Remus J. Lupin tehet a halálukról. Hiszen õ volt a titokgazda! James nem mondta meg, kit választott helyettem, de biztos vagyok benne, hogy õt kérte meg.

Na igen. Dumbledore persze saját maga ajánlotta fel a segítségét. Õ már akkor sejtette, hogy áruló van a Tekergõk között. Oh, Istenem, James, miért voltál ilyen önfejû? Miért nem hagytad, hogy Dumbledore segítsen? Hiszen akkor még mindig élnél! Õ nem lenne képes elárulni téged Voldemortnak!

És Harry? Mi lehet vajon vele? A keresztfiammal? Voldemort õt is megölte? Ha megtette, én abba belehalok. Nem veszíthetem el a legjobb barátomat és a keresztfiamat egyszerre! Hiszen mindkettõjüket imádtam! Õk voltak az én családom! Velük éreztem jól magam! Hogy tehetted ezt Voldemort? Bosszút állok, esküszöm! Ezért még valaki nagyon meg fog fizetni!

Szemem elõtt feltûnik a Potter-ház… Azaz, ami maradt belõle. Egy romhalmaz. Motorommal keményen landolok a földön. Leugrom róla és odarohanok a bejárathoz. Aztán észbe kapok. A bejárat immár megszûnt létezni.

Nincs sírás. Nincs semmilyen hang… Hát Harryvel is végeztek? Leroskadok a földre és keserves sírásban török ki. Hát vége. Mindennek vége. Míg én itt siratom elvesztett barátaimat, Lupin vígan ünnepel azokkal a nyomorult halálfalókkal – és Voldemorttal.

Ekkor azonban kotorászó hangok zaját hallom. Föl pillantok és egy hatalmas dombot látok meg magam elõtt. A domb mozog. Mintha motozna a romok között. Mielõtt megszólalhatnék, a domb föláll és elindul felém.

- Sirius? – kérdezi egy hang. Egy nagyon ismerõs hang.

Hagrid! – kiáltom magamban.

- Sirius, te vagy az? – dörmögi az óriás.

Megáll elõttem és lenéz rám. Felemelem a tekintetemet.

- Oh, Hagrid… - nyögöm. – Ezt nem hiszem el. Meghaltak. Mind meghaltak. Meghalt James, meghalt Lily és… és meghalt Harry.

- Mutatok neked valamit – szól Hagrid és felém nyújtja hatalmas kezét. – Azaz valakit.

Megfogom tenyerét és felhúzom magam. Az óriás lehajol hozzám – és a karjaiban megpillantok egy csecsemõt: Harryt.

- Él – szólal meg. – Csodával határos módon életben maradt.

- De… – kezdem remegõ hangon. – Voldemort nem akarta megölni õt is? – kérdezem csodálkozva.

- Már hogyne akarta volna – reccsen rám Hagrid. – És épp ez az! Nem sikerült megölnie õt.

Ránézek Harryre. Nem sír. Csak néz maga elé. Egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha ez a csecsemõ tudná, hogy mi történt. Mintha tudná, hogy a szülei nem élnek, hogy Voldemort épp most ölte meg õket.

- De… hogyan? – kérdezem és visszanézek Hagridra.

Végigsimítom Harry arcát és ekkor valami furcsát érezek a homlokán. Visszanézek rá és egy villámalakú sebhelyet pillantok meg rajta.

- Senki nem tudja – kezdi Hagrid. – Én is csak annyit tudok, amennyit Dumbledore elmondott. Õ pedig nem mondott túl sok mindent.

- Hová viszed most Harryt? – kérdezem. - Kérlek, hadd vigyem el én. Hiszen én vagyok a keresztapja.

- Nem – jelenti ki szigorúan Hagrid. – Dumbledore azt mondta, hogy senkinek nem adhatom oda Harryt.

- De hát a keresztfiam!

- Tudom. De hidd el, Dumbledore-nál jó kezekben lesz.

Könnyes szemekkel meredek az óriásra. Az arcára furcsa kifejezés ül – talán sajnálat?

- Ne bánkódj, Sirius. Biztos vagyok benne, hogy látni fogod még Harryt.

- De James-et és Lilyt nem!

- Menj haza Sirius, és pihend ki magadat. Jót tenne neked pár nap szünet. A Rendnek elmondom, hogy mi a helyzet veled. Ebben a pillanatban senki nem várja el tõled, hogy részt vegyél bármilyen feladatban. Menj haza, igyál egy csésze jó forró teát és feküdj le aludni.

Lehajtom a fejemet. Hagrid nem érti. Hogy is érthetné? Nem az õ családját ölték meg az imént. Dumbledore pedig azt se engedi, hogy én vigyem el Harryt.

- A Roxfortba viszed? – kérdezem hirtelen.

- Nem – feleli az óriás. – Valami mugli városba.

- Csak nem…? – bukik ki belõlem. – Ugye nem…? Dumbledore ugye nem Lily húgához akarja vinni?

- De, azt hiszem, igen.

- Muglik közé? – tajtékzom dühösen. – Most akarták megölni! Erre Dumbledore képes és bedugja egy olyan helyre, ahol senki nem tudja megvédeni? Nálam sokkal nagyobb biztonságban lenne!

- Egyetértek, de Dumbledore utasítását nem szeghetem meg. Harry a nagynénjéhez kerül. És biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül döntött így.

Hagrid elfordul tõlem.

- Már csak azt kéne kitalálnom, hogyan vigyem el a kicsit arra a mugli helyre.

- Vidd el a motoromat – suttogom elhaló hangon. – Nekem már nem kell.

- Tessék? – nézz vissza rám Hagrid.

- Mondom, vidd el a motoromat.

- És te mivel mész haza?

- Semmivel. Nem megyek haza. Többé nem. Ott minden James-re emlékeztet…

Az óriás szánalommal a szemeiben néz rám.

- Köszönöm, Sirius – biccent felém.

Elindul a motorhoz. Felül rá, Harryt magához szorítja, beindítja a motort és elrepül. Némán meredek utána. Szemeimbe ismét könnyek gyûlnek. Gyûlölettel telve gondolok Remusra. Hogy lehetett ennyire álszent! Mindig is Voldemortot szolgálta! Hát persze! Hiszen vérfarkas! Minden vérfarkas gonosz és szívtelen! Hogy hihettem azt, hogy õ más?!

Egész testemben remegek a gyûlölettõl. Elfordítom a tekintetemet a ház romjairól. De aztán mégis visszanézek rá. James és Lily teste még ott van a romok között. Hiszen úgy tûnik, Hagrid volt az elsõ, aki ideért… Nem akarom látni õket. Nem. Azt nem bírnám ki. Élettelen testüket látván elveszteném az eszemet…

Elfordulok. Ejtek még egy utolsó könnycseppet a ház küszöbére, aztán bosszúvágytól fûtve elindulok megkeresni Lupint. Azt a vérfarkast! Gyûlölöm! GYÛLÖLÖM!

Elborult aggyal járom az utakat. Nem érdekel, hogy minden mugli megbámulja hosszú hajamat, fekete taláromat, kisírt szememet és a kezemben lévõ varázspálcát. Ebben a pillanatban nem érdekel semmi. Csak találjam meg Lupint! Magam elõtt látom, amint ott áll a halálfalók gyûrûjében. Vajsört iszik. Mindenkivel koccint. Gonoszul vigyorogva bámul rám, aztán megszólal: “Igyunk a Potter-család halálára!” A halálfalók egy emberként ordítanak föl: “Éljen!”.

Megrázom a fejemet. Nem… - gondolom magamban. – Lupin nem a halálfalókkal ünnepel, hanem magával Voldemorttal!

Nem is tudom, miért, de végül abban a városban kötök ki, ahol Peter is lakik. De ha már itt vagyok, megkeresem õt és megkérem, kísérjen el Remus Lupinhoz. A sötét utcákon baktatok és a házát keresem. Hirtelen furcsa hangok ütik meg a fülemet.

- Te tehetsz róla!

- A Nagyúr miattad veszett el!

- Ha nem szabadítod rá arra a Potter-kölyökre, nem történt volna meg mindez!

- A te hibád!

Elrejtõzöm az egyik ház takarásában és kilesek mögüle. A halálfalókat azonnal felismerem: fekete talárjuk és álarcuk elárulja õket. Legalább hatan-heten vannak. Körülállnak valakit és hozzá beszélnek. A valaki szánalmasan nyögdös és bõg.

Ez nem Remus – hallom a saját hangomat. – Õ nem bõgne. És nem nyögdösne! Ez az alak nem Remus! Nem õ árulta el James-et! – A felismerés fájdalmasan hasít belém. Hogy is hibáztathattam végig õt? Hiszen egyértelmû volt! Az a féreg tette! A könnyek ismét kitörnek belõlem. De ezúttal Remusért sírok. Hogy tehettem ezt? Hogyan vádolhattam meg õt?! Õt, aki olyan jó és kedves mindenkihez! Az a mocsok tette! Az az álszent, alamuszi, kétszínû, aljas áruló volt!

Tudom, kié a nyafogó hang. Egyetlen embert ismerek, aki képes nyafogni – férfi létére. És az a valaki nem Remus Lupin, hanem Peter Pettigrew.

- Gondolkodj el azon, hogy mit tettél, te féreg! – harsogja az egyik halálfaló.

- Csak azért nem ölünk meg, mert nincs parancsuk rá a Nagyúrtól!

- Te görény! Most aztán jól húzd meg magad!

Hirtelen hangos pukkanások töltik be az egész utcát és a halálfalók eltûnnek. A zajra azonban a környezõ házakból kirontanak a muglik, hogy megnézzék, mi történik.

Nem bírok már magammal. Erõsen megmarkolom a kezemben a pálcát és kilépek rejtekembõl. Nem érdekelnek a muglik. Nem érdekel már semmi… Nekirontok annak a féreg Pettigrew-nak.

- Lily és James…! Sirius! Hogy tehetted ezt?! – ordítja hirtelen.

Minden mugli felénk fordul. Hirtelen megtorpanok. Ajkaim hangtalanul formálják:

- Micsoda?!

El kell kábítanom õt! Be kell vinnem a Minisztériumba! Le kell csukniuk! Küldjék Azkabanba! Szemeimben újabb könnyek gyûlnek össze. Meglendítem a pálcámat, de mozdulatom elhal a döbbenettõl.

Egy pillanat töredéke az egész. Látom, amint Pettigrew egy bicskát csúsztat ki a farzsebébõl. Hallom, amint elszel vele valamit, ami aztán tompa puffanással landol a betonon. Aztán vért pillantok meg.

Dühtõl eszemet vesztve ismét meglendítem a pálcámat, de már késõ. Peter gyorsabb volt.

Hatalmas robbanás… muglik sikolyai… törött üvegek csilingelõ hangja… holttestek puffanása a földön… még hangosabb sikítások… Rámeredek Peterre. Vigyorog. Aztán hirtelen patkánnyá változik és eltûnik a csatornában.

Egy pillanatig döbbenten állok. Aztán keserû nevetés tör elõ belõlem. Még mindig nem érdekelnek a muglik, akik a rémülettõl sikoltozva rohannak oda halott szomszédaikhoz. Csak nevetek… Nem. Nem õrültem meg. Peter aljasságán röhögök. Álszent természetén és áruló mivoltán. Évekig azzal etetett minket, hogy majdnem kvibli. Évekig loholt James meg utánam. Évekig a barátainak mert nevezni minket…

Hangos pukkanásokat hallok magam körül. Látom, hogy minisztériumi varázslók érkeznek. De õk se érdekelnek. Nevetek tovább. Elindulnak felém. A pálcáikat kivonva tartják maguk elõtt. Fenyegetõen merednek rám.

Két alak lép oda hozzám. Rájuk nézek. Az egyikük Cornelius Caramel, a másikat nem ismerem. A nevetést pedig nem tudom abbahagyni. Érzem, amint megragadnak és megkötöznek. Közben hallom a muglik rémült beszámolóját.

- Azt kiáltotta: “Lily és James…! Sirius! Hogy tehetted?”…

- …aztán bumm és…

- …az alacsony, kövér pasas eltûnt…

- …a szomszédaink meghaltak…

- …ez az õrült férfi pedig csak nevetett…

Igen. Nevettem. És még mindig nevetek. Föl se fogom, hogy a minisztériumi varázslók azért vannak itt, hogy engem vigyenek el.

- Csak ennyit találtunk, Cornelius – hallom valahol az egyik varázsló hangját.

Rámeredek a valamire, amit a mágus a kezében tart. Egy ujj… Peter Pettigrew ujja. Tehát erre kellett a bicska! Az a mocsok tudta, hogy eljövök hozzá! Tudta, hogy szegény, szerencsétlen Remust fogom vádolni! Hiszen pontosan tudta, hogy föl se merül bennem a gyanú, hogy pont õt, Petert vádoljam!

Mindent pontosan kitervelt! Az egész eltûnését! Direkt úgy csinálta, hogy a muglik úgy lássák, mintha én öltem volna meg Lilyt és James-et. Na meg persze õt. És a muglik így is látták. Õk csak Peter kiáltását, meg a “bumm”-ot hallották. Nem látták a bicskát. Nem hallották az ujj tompa puffanását. És nem látták a levágott testrészbõl kicsorduló vért…

Még mindig nevetek, de a kacagáson kívül egy újabb könnycsepp is elhagy engem.

- Nem én voltam – nyögöm ki végre. – Pettigrew él! Nem én öltem meg Lilyt és James-et se! Pettigrew él!

Még mindig meg vagyok kötözve. Két erõs varázsló megragad, és vonszolni kezd.

- Na, persze! Ezt a dementoroknak meséld – veti oda nekem az egyik.

Nem tudok mást tenni, így hát nevetek. Erõm már rég elszállt belõlem. Esélyem se lenne a menekülésre. Hiába változnék át kutyává, nem lenne értelme. Tapmancs most nem segíthet. Elkapnák. Elkapnának. És akkor azt is megtudnák, hogy illegálisan animágiát ûzök.

Elvisznek. Azkabanba kerülök. Caramel most mondja. Oh, Istenem… Peter, ezért még meglakolsz! Lecsuknak, pedig ártatlan vagyok! Gyilkosságért fogok ülni! De egyszer majd szabadulok! És akkor, esküszöm, megöllek! Esküszöm! ESKÜSZÖM!

Sírva fakadok. Lilyt és James-et siratom - meghaltak. Harryt siratom – Dumbledore a begyöpösödött agyú muglik közé dugja. Remust siratom – Bocsáss meg. Bocsáss meg, amiért téged vádoltalak, egyetlen barátom. Magamat siratom – ártatlan vagyok.

ITT ÉS MOST, AZ ÉLETEMRE ESKÜSZÖM, HOGY MEGÖLLEK, PETER PETTIGREW! És akkor majd egy olyan bûnért fogok Azkabanban rohadni, amit megérdemlek!

~* VÉGE *~